A szabadság erőforrásai
A 21. század egyik legnagyobb kihívásával kell szembenéznünk.
Ha a szabadságról szeretnénk – persze bűnösen leegyszerűsítő módon – beszélni, célszerű a nép fogalmából kiindulni, mert mégiscsak akkor van értelme szabadságról beszélni, ha van kiknek szabadnak lenniük. A nép viszont a politikában való megjelenése kezdetétől „veszélyes” tényező, mert – mint tudjuk – sokszor éppen tőle kell megvédeni a szabadságot. Már az ókorban szembeállították egymással a nép hatalmára épített köztársaságot és a nép túlzott hatalmára épített demokráciát.
Az ókortól egészen napjainkig húzódó érvelés lényege, hogy a nép hatalmára épített túlzó demokrácia olyan erős – és „előíró” – politikai kötelék, amely korlátok közé zárja (nem ritkán ellehetetleníti) a szabadságot. Alexis de Tocqueville francia politikai filozófus híres demokráciakönyvében, a 19. század harmincas éveiben nemcsak a többség zsarnokságától óv, de megadja annak ellenszerét is, ami nem más, mint a szabad élet.
Ahhoz viszont, hogy ez a szabad élet megvalósuljon, nem elég megszabadulni a szabadságot gátló tényezőktől, mert ez még csak egy negatív szcenárió. Szükség van arra, hogy a szabad élet valamilyen pozitív támogatást kapjon máshonnan, például az erkölcs felől. Tocqueville egyetlen mondatba sűríti azt a legfontosabb dilemmát, ami minden szabad társadalom számára a legfontosabb:
“Hogyisne pusztulna bele a társadalom, ha ott, ahol a politikai kötelék lazul, az erkölcsi kötelék nem elég erős?”
A politikai kötelék lazulását csakis az erkölcsi kötelék erőssége ellensúlyozhatja. Ebben a megállapításban szinte a mai korszak filozófiai alapozása érhető tetten. Az egyik dolog ebből ismerős: szabaduljunk meg a politikától, legalábbis attól, amit hagyományosan „politika” alatt értenek. Van ilyen törekvés a fejlett Európában; ezt úgy hívják: a dolgok igazgatása.
“Ha van alapja annak az ellenérzésnek, ami a mai magyar jobboldalon mutatkozik, az itt keresendő: nem jó, ha technokraták/bürokraták csinálják a politikát.”
Tocqueville mondata nem marad meg ennél, mert azt mondja: ha megszűnik a politikai kötelék, „belepusztul” a társadalom. Belepusztul, ha nem jön a helyébe más – és ez nem feltétlen a technokrácia.
A szabadság felőli filozófiai alapvetés lényege tehát, hogy csakis az erkölcs lehet a politikán túl, s ez adhat erőforrást a „belepusztulás” elkerüléséhez.
De honnan jöjjön ez a politikát tulajdonképpen helyettesítő erkölcs? Tocqueville számára a vallás egyáltalán nem olyan negatív eszme, mint sok kortársa számára. A francia forradalom vallás- és egyházellenességéből nagyrészt megszabaduló francia társadalom az 1830-as években már látja a vallás erkölcsadó és a társadalomszervezésbe befordítható szerepét. Ráadásul Tocqueville amerikai tapasztalatai is a vallásnak, mint alapvető erőforrásnak a felhasználását inspirálják. A vallás két értelemben is segítheti a szabadságot. Egyrészt, mint olyan instancia, mely az egyéneket önmagukban önmérsékletre készteti. Másrészt, mint olyan tényező, amely elvárja és előhívja az egyéni önmérséklet gyakorlásán túl a társadalmi szolidaritás erényének gyakorlását is.
Ha mindezeket szem előtt tartjuk, rájöhetünk, hogy az igazságnak nem bontottuk ki minden részletét, amikor arról beszélünk, hogy a politika helyét az igazgatás veszi át. Ennél fontosabb, hogy csak akkor jön létre szabad élet, ha az igazgatásnál sokkal fontosabbá válik az erkölccsel átitatott politika. A „politika helyett igazgatás” váltás ugyanis még semmit nem mond arról, hogy az „igazgatott” társadalom vajon hogyan lesz szabad társadalom.
Mindezzel azonban messze nem oldottuk meg a problémát, merthogy a képlet annál sokkal bonyolultabb, semmint egy bizonyos nézetrendszer logikájának rekonstruálásával az leírható és megérthető lenne. Sajnos, ha leírható is, a maga teljességében nem megérthető. Ugyanis bármennyire évezredes hagyományokra tekint is vissza a nép túlzott hatalmára épülő demokrácia szabadsággal történő korlátozása, ez mégsem az egyetlen társadalomszervező koncepció.
