(Hogyan) Éljen az ifjú pár? A velencei Bezos-esküvő etikai dimenziói

Kevés „sztáresküvőt” kísért a közelmúltban annyi botrány, mint Jeff Bezos techmilliárdos és Lauren Sánchez újságíró velencei házasságkötését. A várost több napra megbénító esemény ellen helyi csoportok, laza protest szövetségek és globális hálózattal rendelkező zöld és antikapitalista szervezetek tüntettek.

Közösségi médiaplatformokon toborzott aktivisták tiltakoztak az utcákon, a velenceiek pedig molinókkal, fényfestéssel, performanszokkal és más látványos akciókkal fejezték ki nemtetszésüket. Az ezekben a napokban egy jótékonysági rendezvényen résztvevő Charlize Theron Oscar-díjas színésznő nemes egyszerűséggel „bénáknak” nevezte Bezosékat és a násznépet – köztük olyan hírességeket, mint Oprah Winfrey, Leonardo DiCaprio, Bill Gates vagy éppen Ivanka Trump. De vajon jogosak, és ami legalább ugyanilyen fontos, etikai szempontból megalapozottak voltak-e ezek a tiltakozások?

A Newsweek június 29-i cikkéből vett idézetnél kevés dolog szemlélteti mellbevágóbban azoknak a vagyoni különbségeknek a nagyságát, amik jelenleg a leggazdagabb kevesek és a nyugati munkásosztály között állnak fent. Az már csak hab a tortán, hogy mindezt a hazai viszonyokra kiterjesztve, és irányadónak fogadva el a Magyar Nemzeti Bank év elejei adatait, miszerint egy átlagos magyar háztartásnak ma 27 millió forintja van valamilyen megtakarításban, befektetésben vagy ingatlanban (és jótékonyan szemet hunyva afelett, hogy ezt a statisztikai adatot jelentősen torzítják a kiugróan magas vagyonú háztartások), azt látjuk, hogy egy magyar fiatal nagyjából 5200 és 6200 forint között költhetne saját esküvőjére – amiből itthon sem egy családi vacsora, sem egy új sportcipő nem jönne ki. Csoda-e, ha az első pillantásra felesleges rongyrázásnak tűnő esküvőt sokak részéről értetlenség, tiltakozás és megvetés kísérte nem csak az esemény helyszínéül szolgáló Velencében, de szerte a világon, így Magyarországon is?

Természetes intuíciónk az, hogy nem, de – ahogyan az már lenni szokott – a dolog korántsem ennyire egyszerű. A továbbiakban ugyanakkor amellett fogok érvelni, hogy a háromnapos velencei esküvő megszervezésének és lebonyolításának körülményei etikai szempontból nehezen védhetők.

Egy libertariánus nyilván arra hivatkozna, hogy mivel Bezos legális úton, üzleti kreativitása és szerencsés befektetései révén tett szert hihetetlen vagyonára, ezért joga van a pénzét arra költeni, amire akarja – akár egy ilyen fényűző esküvőre is. De valóban megáll-e ez az érv?

Jeff Bezos a '90-es években alapította az eredetileg online könyváruházként induló Amazont, ami mára a világ legnagyobb e-kereskedelmi vállalata, tulajdonosa pedig – az Amazon-részvények éppen aktuális árfolyamának megfelelően – vagy a világ leggazdagabb, vagy (Elon Musk mögött) második leggazdagabb embere. Fent említett piaci kreativitása és ügyes befektetései mellett azonban vagyona felhalmozásában az amerikai adózási rendszer kihasználása is szerepet játszott. A ProPublica számításai szerint 2014 és 2018 között ez a vagyon mintegy 90 milliárd amerikai dollárral növekedett, ami után Bezos mindösszesen 973 millió dollár adót fizetett – ez pedig 0,97 százalékos „valódi” adókulcsot jelent.

Vagyonuk jellemzően részvényeik és ingatlanaik egekbe szökő értékéből származik, ez pedig az amerikai törvények szerint nem adóköteles jövedelem, vagyis az ilyen fajta „adóoptimalizálás” nem számít illegálisnak. De vajon erkölcsileg védhető-e? Főleg annak fényében, hogy – amint azt a cikk megjegyzi – a középosztálybeli amerikaiak vagyona ugyanezen időszakban átlagosan 65 ezer dollárral nőtt (főleg ingatlanuk értékének emelkedése miatt), viszont mivel keresetük nagy részét fizetésük teszi ki, nagyságrendileg majdnem ugyanennyit, átlagosan 62 ezer dollárt fizettek be szövetségi adó formájában? Nem hiszem.

Bármennyire tiszteljük is a magántulajdont, vagy védjük a szabadpiaci ethoszt és a meritokratikus társadalmi modellt, nem hunyhatunk szemet az esélyek nyilvánvaló egyenlőtlensége felett, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a társadalmi háttér és a szerencse szerepét az ilyen mértékű vagyonnövekedésben. Abban a globális kapitalista rendszerben, amiben a gazdagok az adózási kiskapukat kihasználva még gazdagabbá, sőt, szupergazdaggá válhatnak (csak két további példa: Warren Buffett vagyona ugyanebben az időszakban 0,10 százalékos valódi adókulcs mellett 24,3 milliárd dollárral, Elon Musk vagyona pedig 3,27 százalékos kulcs mellett 13,9 milliárd dollárral növekedett), miközben a korán kelőknek, a hónapról-hónapra bérből és fizetésből élőknek ugyanez a lehetőség nem eleve adott (egy átlagos amerikai család tagjai legalább 14 százalékos kulccsal adóznak), az ilyen fajta elitizmus és az igazságos társadalom szükségességei iránti teljes érzéketlenség természetes módon vált ki emberek széles tömegeiből felháborodást és viszolygást.

Már csak azért is, mert ahogyan az egyik fiatal velencei tüntető, Martina Vergnano fogalmazott:

És valóban: Velencében az ingatlanárak az elmúlt évben 2,1 százalékkal, a lakásbérleti árak 13,7 százalékkal emelkedtek, miközben sokan úgy gondolják, hogy Bezos és a hozzá hasonló szupergazdagok és techmilliárdosok csupán egyfajta nyilvános játszótérnek tekintik a történelmi várost. Azt a teret, ahol ők élni szeretnének, és azt a várost, amely – Barcelonához hasonlóan – már régóta szenved a túlzott turizmus hatásaitól. Tommaso Cacciari, a No Space for Bezos kampány tagja ezzel kapcsolatban a következőket mondta:

Egyrészről tehát a libertariánus érv sérül, mert bár Bezos nem követett el törvénytelenséget, hihetetlen vagyongyarapodása elég pontosan mutat rá arra a rendszerben eleve meglévő igazságtalanságra, ami a gazdagabb keveseknek kedvez a becsülettel dolgozó és adózó tömegek helyett, fittyet hányva ezzel az „egyenlő esélyek” elvének. Ezt a problémát Michael J. Sandel amerikai erkölcsfilozófus hosszabban is kifejti Az érdem zsarnoksága című könyvében, arra a következtetésre jutva, hogy a meritokrácia és a „felemelkedés retorikája”, amelyek azt sugallják, hogy kemény munkával bárki sikeressé válhat, hamis narratívák, mert elhomályosítják a strukturális egyenlőtlenségeket és a társadalmi mobilitás valós korlátait.

Másrészről az a fajta érzéketlenség, ahogyan a „sztárpár” Velence történelmi tereihez és az ott lakók mindennapi életéhez viszonyult, szintén jogosan kelt bennünk ellenérzéseket, emellett pedig azt az érzetünket erősíti, hogy a gazdagok a törvények és társadalmi együttélés szabályai felett állnak, és bármit megtehetnek. Idézzük újra Martina Vergnanot: „Egy olyan téma kapott most nyilvánosságot, amit Jeff Bezos esküvője szimbolizál, és ami egy olyan városhoz kapcsolódó valós és mindennapi probléma, amit egyre inkább egyfajta háttérként képzelnek el és építenek meg, holott nem az – hanem egy olyan hely, ahol valóban emberek élnek.”

A. Gergely András Térhasználat és szimbolikus szuverenitás című tanulmányában arra figyelmeztet, hogy bár „a tér mindig és mindannyiunk által átélhető”, mégis „egyike a legsajátabb, legszemélyesebb szféráinknak, létező entitásoknak, belakható szféráknak.”

Jogosan érezzük azt, hogy aki úgy tör be ebbe a térbe, hogy annak sem a történetével, sem a szabályaival nincsen tisztában, kulturális magánterület-sértést követ el. Egy város tere nem csak és nem elsősorban a szórakozás terepe, hanem közösségi tér és identitásteremtő erő, hagyománya és történelme van.

Harmadrészt az a fajta mértéktelenség (több napos esküvő, jachtokon és magánrepülőgépeken szállított vendégek, az esemény miatt lezárt közterek és megbénított utcák), amely egy nagyon személyes és intim aktust vásári látványossággá, egyfajta kéretlen fesztivállá, kívülről nézve felesleges rongyrázássá duzzaszt, joggal kelt ellenérzéseket nem csak a városlakókban, hanem a „kevésbé szerencsések” körében is szerte a világon.